Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. december, XIII. évfolyam, 12. szám »




Huber András

A rés
A gyermek éppen befejezte a színes krétarajzot, amikor felfigyelt a falból előtűnő repedésre. Ujjbegyével óvatosan megtapogatta a ceruzavonásnyi vékony bomlást, majd megpróbálta körmével visszanyomni a megnyíló vakolatot, de nem sikerült; apró faltörmelék pergett a cipőjére, lisztszerűen porzott. Erre ijedten hátrált, és csodálkozva észlelte, hogy a repedés már távolról is látszik. Nem tudta eldönteni, kezdettől ott volt-e, vagy rajzolás közben jelent meg? Talán utána? Annyi bizonyos, a kréta nem akadt el rajta, és az sem kétséges, hogy tönkretette a szép rajzot. Kettészelte a repülő embert, és az űrhajóba is belerontott. Ez már nem olyan rajz, amilyet a televízióban látott, csúnya, a barátai kikacagnák érte.
A repedést nem lehetett letagadni. Megkísérelte krétával eltüntetni, de ettől olyan lett, mint az ábécéskönyvében a becsapódó villám. Még jobban látszott. Mérgében beletörölt a képbe, addig maszatolta, amíg felsértette a tenyerét, ekkor belerúgott a falba. Most már a lába is sajgott, a repedés azonban nem tűnt el, sőt, egyre vastagodott. Közepéből összeszáradt habarcsdarab esett ki, hézag támadt, s a fiúcska kíváncsian beledugta az ujját. Összerezzent, a háta mögött az apja hangját hallotta:
– Mit csinálsz, kölyök? Tönkreteszed a szomszéd garázsát? Magas, szigorú férfi állt a közelben, karját mellén összefogta.
– Csak rajzoltam – szepegett a gyermek és hozzátette –, magától repedt meg...
– Ne bántsd! – jött ki az asszony is az udvarra. – Nem történt baj, csak egy hézaggal több lett körülöttünk. A hiány úgyis hozzátartozik már az életünkhöz...
A virágágyásból felmarkolt földdel ügyesen betömte a nyílást. A gyermek az anyja mögé bújt.
– Kotródjatok! – mutatott a konyha felé a férfi, és homlokán megsokasodtak a ráncok. – Elég a bölcselkedésből!
Miután magára maradt, összegyűjtötte a krétacsonkokat, majd szemügyre vette a fia falrajzát. Gyermekkorában ő is teletöltötte mesefigurákkal a házfalakat, a kerítéseken is otthagyta keze nyomát. Később nyíllal átszúrt szíveket karcolt az út menti fákba, s az utcakapukra ráfirkálta: „Sanyi szereti Sárit”, ezt aztán annak a szónak a felírása követte, amelyért rendes családban fenyítés járt a gyermekeknek... Mindezt, persze, az előbb elhallgatta.
Akárcsak a fia, megtapogatta a garázs falán átfutó repedést, majd öklével néhányszor ráütött a vakolatra. A fal üregesen kongott, az egész építmény rozzant, már amikor ideköltöztek, akkor is az udvar sarkát csúfította. A szomszéd család tákolta össze hajdan, ajtaja arrafelé nyílik, innen csak a hátsó része látszik. Tulajdonképpen különös gépkocsiszín, hiszen soha nem állt benne jármű, minduntalan raktárnak használták. Limlomok, szemetesre váró kacatok lehetnek benne, de valami más is, mert naponta többször megnyikordul az ajtaja.
A fiúcska éppen a levest kanalazta, amikor az apja belépett a konyhába. Lesütötte a szemét.
– Egész hosszában megrepedt – mondta a férfi, és elhelyezkedett az asztalnál. A krétacsonkok kidudorodtak az inge zsebéből. – Vajon, mit rejtegetnek a garázsban?
– Egy rés miatt még nem kell kíváncsiskodni – felelte kimérten az aszszony, és merítőkanalával belenyúlt a barnálló levesbe.
A férfi mohón szürcsölni kezdett, dohánytól megsárgult bajusza időnként beleért a kanálba. Közben másik kezével, ormótlan ujjai között, kenyeret morzsolt. Az okoskodás nem tartozott erős oldalához, az ilyesmit másokra hagyta.
– Egy gitár is porosodhat ott, mert néhányszor húrpengést hallottam átszűrődni.
– Tudhatnád – oktatta ki férjét az asszony, miként tanítványait szokta az iskolában –, a helyet nem a tárgyak, hanem az emberek teszik érdekessé. Inkább azt mondanád: vajon mit rejtegetnek ott a szomszédok önmagukból?...
Ez már magas volt a férfinak, értetlenül fanyalgott, majd evővillájával ütögetni kezdte a tányérját, a túrós puliszkát kérte. Amíg az asszony tálalt, négybe szelt egy nagy vöröshagymát és bőségesen megsózta.
A gyermek egyre izgatottabban fészkelődött a székén, sűrűn pislogott, aztán megszólalt:
– A lelküket tartják ott – mondta félénken.
– Kuss! – szólt a családfő. – Végy példát a kutyától, az tud hallgatni.
– Töpörtyűt lökött az asztal alatt megbújó Burkusnak és megsimogatta.
– A lelküket... – próbálkozott újra a gyermek, de ezúttal az anyja fojtotta belé a szót.
– Ne zavard apádat!
Sebes nyári zápor vert végig az udvaron, a figyelem elterelődött a gyermekről. A rög puhulni kezdett, szürkésből feketébe váltott, lassan megélén kültek a virágok, csak a bokrok levele kornyadozott tovább; a fiúcska tudta, időbe telik, míg a nedv felér a gyökértől, akárcsak a szó a kisgyermektől a felnőttig.
Sűrű esőcseppek kopogtak a garázs falán, egybefolytak, elhalványították a krétarajzot, lemosták, szürkéspiros lé tódult a repedésbe, kiszélesítette, homok- és mészszemcsét mosott ki belőle. Aztán, amilyen váratlanul érkezett, olyan hirtelen megszűnt a zápor.
Ebéd után, amikor szülei pihenni tértek, a gyermek kilopózott az udvarra. Az eresz már nem mormolt. A földcsomót, amellyel az anyja betapasztotta a falat, mutatóujjával könnyedén kikaparta, aztán tágítani kezdte a bemélyedést. Serényen, ügyesen. Már egy mogyoró is belefért volna, amikor belekukucskált. Semmit sem látott. Erre egy letört faággal piszkálni kezdte a lyukat, maga felé kotorta a törmeléket, a földre szórta, időnként betaposta a nedves talajba, hogy később senki ne vegye észre. Burkus őgyelgett a közelben, elkergette. Vajon miért szereti az apja a kutyát jobban, mint őt, pedig az csak állat?...
A rés egyre tágult, de még nem vezetett át a falon. Már teljes erejéből mélyítette, két kézzel bökdöste a faággal, közben belehelte az arcába szálló vakolatport, nyaka hajlatában érezte a szúrós morzsalékot; téglaszilánkok kerteltek elő a vájatból, meg végül egyik pillanatról a másikra, a faág átcsúszott a falon.
Csakhogy belefürkészhetett a nyílásba: a garázsban kartondobozok hevertek, szétdobált üres italosüvegek, egy elhasadt gitár, mellette penészes ételhordó-edény, a sarokban műanyaghordó, kiszuperált televízió, rozsdás kályhacsövek, kerti szerszámok, a falon törött tükör és egy képráma. A mennyezetről mindenütt pókháló csüngött, csak a bejárat melletti fakó háncsszék tűnt tisztának és az előtte nyugvó láda. Mindezek bizony nem voltak furcsa tárgyak, hanem nagyon is hétköznapi ócskaságok
A gyermek csalódottan húzta el arcát a faltól, és éppen egy kődarabbal akarta álcázni a lyukat, amikor meghallotta a garázsajtó nyikorgását. A szomszéd nagyfiú közeledett csíkos fürdőgatyában, trikóban. Belenézett a törött tükörbe, kihúzta magát, izmai dagadtak. Egy kicsit szemezett önmagával, aztán hátravetette a fejét, és mint aki szerepet játszik, szónokolni kezdett, egyre hevesebben vitázott, kézzel-lábbal ágált, hadonászott, arca megmegrándult, végül nemet intett, és elégedetten kivonult a garázsból.
Alighogy elment, az ajtó ismét nyílott. A nagyfiú húga lépett be, lopva körülnézett, fölhúzta nyakáig a blúzát. Elpirult, a füle égett. Aztán szégyenlősen megtekintette csenevész mellét, kíváncsian megnyomta, majd sietve visszatakarta, s lábujjhegyen kiosont a helyiségből.
A gyermek nem értette a látottakat, de nem is találgatta, mert az apja hangja szűrődött feléje. Sebtében betömte sárral a nyílást, ráköpött, elkente, és egy fűcsomóba törölte a kezét. Jó lenne egyszer már felcseperedni, nem mindig rejtőzködni!
A férfi, karjában a kutyával, a konyhaajtót támasztotta.
– Ide, kölyök! Mivel maszatoltad megint össze magad? – kérdezte, és fél kézzel megtaslizta.
A kutya helybehagyóan vakkantott.
– Reggelig szobafogság!
Nehezen telt el a délután, és az este még keservesebben. Játék mobiltelefonját egyfolytában nyomogatta, de hívására nem válaszolt senki. Másnap az első útja a réshez vezetett. Vajon ott leli megint a szomszéd nagyfiút? Kibontotta a tömést. Nem lelte ott. Helyette a fiú nagyanyja ült a garázsban, a fonott széken. Vézna, apró öregasszony. Pálinkát ivott, s közben hullt a könnye. Fekete, bő ruhájában olyan volt, mint a tévéfilmekben a házi szellem. Minden slukk után böffentett és felzokogott. Ráncai elmélyültek. Aztán megrázta az üveget, és a fény felé tartotta.
A gyermek belefüttyentett a résbe, de a banya nem fordult hátra, a kijárat felé támolygott. Pálinkásüvegét a láda alá dugta. Már éppen megfogta a kilincset, amikor megtorpant.
– Elkaptalak, vénasszony! – dörögte az ajtóban a férje, alacsony, tömzsi, tökmagember. – Ujabban reggel is teleszívod magad, mint a mosdószivacs, hadd lám, mennyit ittál?
Berontott a garázsba, a kartondobozokat összevissza dobálta. Keresett, kutatott, szakadt papírzsákok között turkált. Belerúgott a gitárba, a húrok megszólaltak, majdnem felbukott egy rozsdás kályhacső miatt, de az italos üveget nem találta. Erre szitkozódni kezdett, és kezét föllendítette.
– Mindjárt megsimogatlak...
A vénasszony a hordó mögé tántorgott, kiemelt onnan egy jókora ablaküveg-darabot. Az arca elé emelte, és azt motyogta:
– Most véged! A szeretet az üvegfal mögött marad, ott ér most a halál!...
Lendületet vett, megingott, a férjéhez csapta az üvegtáblát, amely hatalmasat csörömpölve tört össze. A gyermek ijedten félrekapta a fejét, és tenyerét rátapasztotta a résre. Borzongott. Félt, hogy az üveg kettévágta a tökmagembert. Nem jó a résbe nézni, titkokat felfedni, de hát a kísértés a félsznél is erősebb... Amikor ismét bepillantott nyílásba, a gépkocsiszínben már nem volt senki, csak egy pók ereszkedett le lassan a tetőről.
Betömetlenül hagyta a rést, és felmászott a kerítésre, hadd lássa, hova tűntek a vének? Az öregek a szomszéd udvar gyepén sétáltak, karonfogva, egyetértésben lépegettek, és kedvesen mosolyogtak egymásra. A lányuk, a nagyfiú anyja az ablakból dobott csókot feléjük. Jómódú, kiegyensúlyozott emberek ezek. A postás illedelmesen tisztelgett nekik, és átnyújtotta a napisajtót.
Semmit sem értek, kesergett a gyermek és homlokát újra a falhoz szorította. Az előbb még andalgó tökmagapót most ismét a garázsban látta, pénzt számolt az öreg, ujját minden bankjegy után megnyálazta, azután felhúzta jobb lábszárán a nadrágját, és a pénzköteget a harisnyája alá rejtette.
– Mit keres itt, tata? – nyitott rá a nemrég még az ablakban könyöklő fiatalasszony. Kézenfogva érkezett hórihorgas, szemüveges férjével, aki a hőség ellenére állig begombolt sötét inget viselt.
– Mielőtt áttáncoltat a vénasszony a túlvilágra, egy kis fejszámolást végeztem – vigyorgott tökmagapó. – Rendet csináltam magam körül.
– A legfontosabb: önmagunkban teremteni rendet – bölcselkedett a veje. – Másképpen értelmetlen az egész élet!
– Meglehet! – csapott egy seprűnyéllel teli harisnyájára az öreg, és felröhögött.
– Mondd már, ó, mondd, mi a lényege az életnek? – szavalta pátosszal a bővérű fiatalasszony, belecsípett férje vézna karjába, majd apjához fordult: – Lóduljon már, tata!
Miután magukra maradtak, az asszony a blúza alól előhúzott egy színes, fényes folyóiratot. Megvillant kerekded melle.
– Ezt találtam a fiad tankönyvében, nézd, mi van benne!...
A férfit nem érdekelte, mire a felesége belelapozott, egyre sebesebben, aztán újra, immár lassan, böngészve; egészen kivörösödött és lihegett a sok mezítelenség láttán.
– Minden újságárusnál kapható! – állapította meg unottan az ura. – Azért mégis furcsállom, hogy ezt nekünk itt, a garázsban kell megbeszélnünk!
– De hát, ha a szobában nem ment... – sóhajtott az asszony, és reménykedve megoldotta férje nadrágszíját.
Abból, ami ezután következett, a gyermek mindent látott, viszont nem sokat értett. Miért kell két felnőtt embernek dulakodni?...
A hórihorgas hamar feladta a küzdelmet, tenyerét kifordította:
– Már megmondtam bent is, nincs ándungom!
Asztmásan köhögött, a falon innen a kutya meghallotta, és ugatni kezdett.
– Ne ólálkodj megint! – rúgott feléje a gyermek.
Később kiürült a garázs, a házaspár elballagott, a színes folyóirat a ládán maradt. A fiúcska megnézte volna, hátha csillagok vannak benne, űrhajók meg repülő ember. Ha igen, lemásolná őket, majd gyorsan becementezné a rést, jó erősen, hiszen semmi érdekes nincs a garázsban, a történéseket pedig nem érti, azután új krétarajzot készíthetne. Szebbet, mint a múltkor.
Egy kicsit főtt a feje a sok izgalomtól, talán ezért is nem vette észre idejében az apját. Beleütközött.
– Hol van a kutya, te mocsok?
Hogy elkerülje az inas, idomtalan kezet, berohant a konyhába, és leguggolt a szekrény melletti sarokban. Alulról még fenyegetőbbnek látszott minden.
Az apja nagy cipői közeledtek.
– Gyere ki onnan, mert agyonváglak!
A cipők ijesztően doboltak a padlón, azután megálltak, erre finom neszezés hallatszott, majd bátortalan kaparászás, végül a kredenc mögül lassan előkúszott Burkus. Az ormótlan kéz ölbe kapta, simogatta, dédelgette!
– Miért nem lehetünk mi is rendes emberek, mint mások? – hallotta a gyermek az anyja hangját, amire felbátorodott és ő is előmászott. Pár pillanatig állta szülei tekintetét, aztán sírva fakadt.
– Kutya szeretnék lenni – mondogatta magában.
A garázsból ekkor üvegcsörömpölés hallatszott, felborult dobozok, ládák puffanása és egy elnyújtott segélykiáltás. A szomszédok a zajra összefutottak, és igyekeztek távol tartani a lábatlankodó gyerekeket a látványtól. Tökmagapót nemsokára beszállította a kórházba egy szirénázó mentőautó. A plafonig spriccelt a vér, mondták többen is. De sosem derült ki, hogy miként történt a baleset, és az sem, hogy a nagy zűrzavarban hova tűnt el Burkus.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék